Ülőgarnitúra
Budaörs

Ülőgarnitúra Budaörsi áruházunk elköltözik Budapestre!

Belépek az akciók birodalmába, az ülőgarnitúra és kanapé áruház titkos kamrájába!

Új kanapé a családban
Belegondoltál már abba, hogy milyen lehet egy bútor lecserélése, a bútorok szemszögéből? Nyugodtan bevallhatod, ha nem. Először én sem gondoltam bele abba, hogy ez milyen lehet az emberek szemszögéből. Mindennél jobban megvetettem őket hiszen, hogy képes valaki szétszakítani családokat, szerelmeseket, vagy baráti társaságokat akarattal? Aztán rájöttem, hogy ők nem tudják, mit tesznek, nekik csak egyszerű használati eszközök vagyunk. Így már nem is tudtam gyűlölettel nézni rájuk, csupán sajnálni tudom őket, hogy nem látnak bele a mi kis világunkba. Téged érdekelne, hogy milyen a másik oldalon lenni?

Akkor szerencsés vagy Barátom, elmesélem az én történetemet!
Mióta az eszemet tudom egy ülőgarnitúra outlet szaküzletben dolgozom boldogan.

Volt tető a párnáim felett, kényelmesen elfértem és az arra járó emberek gyakran simogattak. Barátokkal voltam körül véve és jókat tudtunk nevetni a furcsa kinézetű kétlábúakon. Aztán meghozták azt a szende, babarózsaszín kis kanapét.

Selymes szövete csak úgy cirógatta a karfámat, ahogy összeértünk. Karcsú, tömör fa lábai voltak és formás díszpárnái. Ráadásul ágyazható volt, szóval minden megvolt benne, amire egy magamfajta kanapé vágyhat. Szerelem volt első látásra. Sokat beszélgettünk, viccelődtünk és terveztük a közös jövőnket. A fellegekben jártam.

Aztán egy végzetes napon egy család őt választotta lányuk szobájába kanapénak és örökké eltűnt az életemből. Teljesen összetörtem, de sajnos csak lelkileg. Bárcsak a testem is megroggyant volna, mert akkor selejt bútorként egy „jobb helyre” költöztettek volna. De nem így történt.

A sorsom az volt, hogy még pár hétig az üzletben maradjak, majd egy család hazavigyen engem is az otthonába. Hát, így is lett.
Nem is kellett sokat várnom. Fóliába tekertek és egy kamion rakterében találtam magamat 3 sorstársammal együtt.

Hosszan utaztunk és én maradtam a legtovább a sötétben. Aztán kinyílt a kamion csomagtere és kiemeltek engem. Egy hatalmas nappaliba kerültem, ahol rajtam kívül egy két férőhelyes kanapéhölgy és egy kis fotel lakott, valamint egy dohányzóasztal, egy televízió és pár szekrény.

Mindannyian megvetően néztek rám. Sose láttam még ilyen undort bútor arcokon. Mikor végleges helyemre tettek, az emberek kimentek a szobából és magunkra hagytak minket. Senki nem szólt hozzám, és mindannyian úgy tettek, mintha ott sem lennék.

Sose éreztem magam ennyire magányosnak. A beszélgetésük alapján rájöttem, mi bajuk van velem. Tulajdonképpen nem is velem volt gondjuk, hiszen nem ismertek, hanem az emberekkel, akik ide hoztak engem.

A kanapé lány és a kis fotel egy 3-2-1 ülőgarnitúra részei voltak, de az emberek tönkretették a családfőt és ezért kerültem én ide. Most pedig hiányolják a királykék kanapét, hiszen mindenkinek sokat jelentett, de bútoronként más és más kapocs fűzte össze őket.

A fotelnek apja volt, a kis kanapénak társa, a többieknek pedig jó barátja. Ezt az űrt sajnos az én jelenlétem sose fogja tudni betölteni, de a fájdalmat talán csökkenthetem.
Már egy hete voltam láthatatlan a többi bútor számára, amikor a kis fotel először hozzám szólt. Nagyon meglepődtem.

Az érdekelte, hogy honnan kerültem ide és, hogy volt-e családom. Elmeséltem kalandjaimat a bútorboltban, amikor egy nő leöntött a kávéjával és, hogy milyen égető érzés volt, meg azt, amikor egy kisgyerek megbotlott én pedig elkaptam őt. Sok vicces történetet meséltem, mire a többiek is érdeklődve kezdtek hallgatni. Meséltem a barátaimról és természetesen a kis rózsaszín kanapét sem felejtettem el megemlíteni. Lassan oldódott a hangulat a szobában, elfogadtak, megbarátkoztunk. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy kezdtem a családjuk része lenni.
Idővel az emberekhez való hozzáállásom is megváltozott. Jó érzés volt, hogy itt egy új családra leltem, elmúlt az a bizonytalanság, hogy mikor és hová kerülök el. Végre otthon vagyok.